Jöjjön az igazi irodalomtanítás, felejtsük el a mostani irodalomtörténet tanítását!
2017. október 15. írta: Cseri Pali

Jöjjön az igazi irodalomtanítás, felejtsük el a mostani irodalomtörténet tanítását!

vers_hu.jpg

Régen felszínre került, hogy nem jól tanítják a gyerekeinket, például az irodalomra az iskolában.

Irodalomtörténetet tanítanak sok évszámmal és rengeteg életrajzzal, ami sok esetben az eredményezi, hogy elveszik a kedvüket az egésztől. A kortárs irodalomig meg el sem jut senki, vagy ha el is jut a tanár, gyorsan átlapozza, hogy érthetetlen - tisztelet a kivételnek.

Az írók már régóta mondják, csak nem hallgatja meg őket a kutya sem, hogy párhuzamosan kell tanítani a régi és a mostani irodalmat, mert vannak nyilvánvaló kapcsolatok a régi és a mostani szövegek között. És talán ha megfordítjuk, és olyan szöveggel kezdjük a tanítást, ami a mai nyelven íródott, könnyebb lesz megérteni és megszerettetni a nagy klasszikusokat a gyerekekkel. Ráadásul miden esetben kapcsolhatunk hozzá más tantárgyat is, például a történelmet, zenét, filmművészetet, talán még etikát is, bizony.

Nézzünk egy példát:

A rendszerváltást és a rendszerváltás irodalmát, meg lehet érteni a gyerekekkel mondjuk Petri György Bibó temetése című versén keresztül, úgy hogy rögtön képbe kerül 1956 is, meg a szocializmus évtizedei.

Petri György: Bibó temetése

Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.

Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,

micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig.

A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.
A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok
valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni,
úgy éreztem N.O. és P.Q. sírbeszéde során,

amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban

a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra
jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek
mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha

használhatnának ezzel a halottnak, és ez tulajdonképpen helyénvaló,
így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés,
a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül,
s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.

Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha
meghal akárki.
Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább
valami valódi helyett volt.

Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki,
miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg-
lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített
elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan

és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára
– mindkettőjüknek felfoghatatlanul – , szóval túlélői ocsmánysággal
helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen,
meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet

fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy a feleségem
rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik,
és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak
az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta

hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól,
nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint,
máskor újjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég?
Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé!

Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte
Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik.
Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik

a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe:
Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és
kezdődik máris a Kiveszítma.

És ha még meghallgattatunk a diákokkal egy Cseh Tamás-albumot, meg tudjuk nekik mutatni, hogy milyen volt az átkosban élni, milyen volt a hangulat, satöbbi.

Legyen, mondjuk ez!

Ha pedig a végén összekapcsoljuk az egészet a filmtörténettel, megmutatunk nekik pár percet a Megáll az Idő című filmből, akkor még tisztább lesz a kép, és még jól is szórakoznak.

-Sopotnik Zoltán-

a szerző író, költő

 

Címlapfotó: vers.hu

 

A bejegyzés trackback címe:

https://boldoguljgyorben.blog.hu/api/trackback/id/tr5312986404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.